Mesélő Lakosztályok

Mesélő Lakosztályok

Mesélő Lakosztályok

A szálloda legnagyobb és legszebb lakosztályainak bemutatása a történetmesélés eszközével.

Egy jó műalkotás akkor is velünk marad, miután már fizikailag nem vagyunk vele egy térben. Egy festmény, grafika vagy szobor így válhat fókuszponttá, amely köré az utazás többi élménye is szerveződik. Ezért nagyon fontos és példamutató az a mecénás és gyűjtői praxis, amelyet a Kempinski Hotel Corvinus megnyitása óta képvisel Budapesten. Közel 1500 darabos gyűjteménye túlmutat a szobák és a folyosók dekorációs igényén. A helyi képzőművészeti kultúra célzatos támogatása mellett, a szállodai szolgáltatásokat felülmúlva, a Kempinski műgyűjteményével és annak legszebb darabjainak bemutatásával élményt kínál – keretbe foglalva.

A művészet célja és esszenciája is mindig ez volt: kiemelni a hétköznapiból és bevonni a nézőt abba a világba, amelyet a művész felmutat. Átlépni egy elképzelt valóságba, amely a mi percepciónkat is megváltoztathatja. Az öt Corvinus Art Collection Lakosztály is ezt az üzenetet közvetíti. Ezt az élményt, ezt az utazást kínálják e kötet novellái, amelyek neves magyar kortárs írók tollából születtek. Ahogy az írókat meghívtuk, hogy egy időre leljenek otthonra ezekben a lakosztályokban, úgy most Önt, az olvasót is egy különleges utazásra invitáljuk: pillantson be a zárt ajtók mögé, merüljön el a műalkotásokból kibontakozó történetekben, sorsokban.  Így készült a 'Mesélő Lakosztályok' c. kiadvány.

 

Suite, Suite, Guest Room, On-Site

 

Totth Benedek - Ahol mindig tavasz van


A hetedik emeleti lakosztály ablakában áll. A külvilág zajai tompán szűrődnek be, mintha a hangok egy másik, távoli világból érkeznének. Az óriáskerék fehér fénnyel lángoló fülkéi megvilágítják a szobát. Az árnyéka a falon, mint egy fekete festmény. Az esőáztatta, néma várost nézi, hosszú évek óta először jár itt. Egykor ez volt az otthona, de mostanra már csak egy érzés maradt. Tavasz volt, amikor utoljára itt járt. Most is tavasz van. A két tavasz között eltelt idő egyszerre tűnik örökkévalóságnak és egy pillanatnak. Erről még sosem beszélt senkinek. A szavak megvannak, csak hangja nincs hozzá. 

Feltámad a szél, az ablakon átlósan csorognak le az esőcseppek, szaggatott vonalat rajzolnak, mint a lélegzet a nagy hidegben. A tér mégsem kihalt, hangtalanul nevető emberek, hangtalanul suhanó autók, a szélben hangtalanul billegő fák. Megnyugtató ez a tompa csend.

Egy sárga taxit követ a szemével. A jármű a szállodával szemben parkol le. Egy férfi száll ki a hátsó ülésről. Ahogy a taxi elhajt, a férfi felnéz az épületre. Mintha a tekintete áthatolna az ablakon. Megborzong, hiába tudja, hogy kintről csak az óriáskerék tükörképe látszik az összefüggő ablakokban. Nem töltötte még be a tizennyolcat, amikor először modellt állt egy festményhez, mégsem tudott hozzászokni a férfiak fürkésző tekintetéhez.

Talpa a padlószőnyegbe süpped, a bolyhok az ujjai közé furakodnak. Tenyerét a hideg ablakra teszi. Meg akarja érinteni a várost, az esőfelhőket, a Bazilika kupoláját. Fázni kezd. A fürdőszobába megy, felveszi a vastag, fehér fürdőköpenyt. Megnyugtatja a testére simuló puha szövet, biztonságban érzi magát.

Itt hagyott mindent, beleugrott az ismeretlenbe, nem tudta, mi vár rá. Aztán úgy tűnt, hogy a világ túlsó felén sikerül megtalálnia a boldogságot. Minden összejött neki, ahogy mondani szokás. Valami mégis elveszett, amikor elment innen. Néha azzal próbálja nyugtatni magát, hogy jól döntött, mert ha itt marad, nem alakult volna ilyen szerencsésen az élete.

Az utazás a férje ötlete volt. Azt mondta, nem akarja ilyen szomorúnak látni. Pedig ő azt hitte, sikerült eltitkolnia a szomorúságát. Amikor a férje először szóba hozta az utazást, ideges lett, és ellenkezett, talán túl hevesen. Végül mégis elfogadta az ajánlatot, hogy töltsék itt a Húsvétot.

Sosem árulta el senkinek a szomorúsága valódi okát. De most elég erősnek érzi magát, hogy megkeresse azt az embert, és a szemébe nézzen. Csak így zárhatja le a múltat.

Halkan nyílik az ajtó. A férje lép be, a fehér fürdőköpeny van rajta, szaunázni volt. Kedvesen rámosolyog. Egy végtelennek tűnő pillanatig nem bír visszamosolyogni rá. A férjét nézi, szeretné elmondani neki, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz. De nem tud megszólalni. Aztán a férfi odalép hozzá, és megöleli.

„– Milyen volt? – kérdezi.
– Ki kellene próbálnod – feleli a férfi.
– Ha visszajövök – mosolyog rá a nő.
– Rendben van – mondja a férfi. – Itt várlak.

Aztán a nő felöltözik, kisminkeli magát, és elindul. A kezét a kilincsre teszi, de hirtelen megtorpan, visszafordul. A férfi nem veszi észre, a menüsort böngészi, rendelni akar valamit, farkaséhes. A nő elmosolyodik, aztán kilép a folyosóra, és óvatosan behúzza maga mögött az ajtót. Beszáll a liftbe. A tükrökben megsokszorozódik és a végtelenbe veszik az alakja. A földszinten kilép a fülkéből. A recepciós a szálloda előtt várakozó taxihoz kíséri. Ahogy elhajtanak, az óriáskereket nézi, és megszédül.

Éjfél után ér vissza a szállodához. A barna csomagolópapírral beburkolt festménnyel a hóna alatt belép a hallba. A hetedik emeletre megy a lifttel, nesztelenül surran be a lakosztályba. A falhoz megy és felakasztja a képet, aztán befekszik a férje mellé az ágyba. A férfi békésen szuszog, a mellkasa egyenletesen süllyed és emelkedik. A nő odabújik hozzá, testében szétárad a boldogság.
Évek óta nem érezte magát ilyen könnyűnek. Tudja, hogy most már minden rendben lesz.

Álmodik, hosszú idő óta először. Álmában belép a festménybe, és levetkőzik. Most már mindig ott marad a hetedik emeleti lakosztály falán, ahol mindig tavasz van.

 

Miscellaneous, Miscellaneous

 

Terék Anna - A lámpa fénye

 

Nézem a hátát. Áll az ablak felé fordulva és nézi az esteledést, nézi a várost, nézi a kivilágított Citadellát. Nyüzsög az utca, a lakosztály ablakából egészen úgy néz ki, mintha gond nélkül folyna odalenn az élet nélkülünk, mintha nem is hiányoznánk a világból, Budapestből. Fogynak a fények, a házak faláról a járdára csúsznak vissza a nap sugarai. Ellátni a Dunáig, csillog a folyó, mossa a város szívét, hordja ki belőle a hétköznapok hordalékát.

A szívem egészen nyugodt, szombat van, mindjárt este lesz, és én kávét szürcsölve a pamlagon nézem a hátát, az arcának oldalát, ahogy figyeli a várost, várja rendületlenül, hogy megérkezzen az este. Hallgat, hallgatok én is, pedig a gondolatok motoszkálnak bennem. Miután elfoglaltuk a szobát, sokat beszélgettünk, mesélni kezdtem a nagyszüleimről, anyámról, apámról, magam sem értettem, miről is jutottak eszembe pont az ő történeteik. A lakosztály kávé illatú, a fény is épp olyan, mint a tejeskávé színe.  A csésze porcelánja melegíti a tenyeremet, jó erős feketét főztem, a gyomrom egészen ellazul. Miközben vártam, hogy a gépből kicsorogjon a kávé, ujjammal végigsimítottam a komód intarziáján. Mintha ki lehetne tapintani a múltat. Mintha egy intarzia kirajzolhatná az elmúlt időt és mindazt, amit végigélt a fa, melybe mintákat vágott egy erős kéz.

Volt egy olyan nyaram, amikor minden este a szőnyegre feküdtem, nem gyújtottam villanyt és csak figyeltem, hogyan fogynak el a fények a szobából. Csend volt, minden mozdulatlan volt, én a szőnyegen feküdtem, nagyokat szuszogtam és figyeltem: milyen lehet a szoba, ha nem vagyok benne, ha nem vagyok otthon. Érintetlenül áll a szék, az asztal, rajta a könyv, a lámpa alszik, az ablak pedig hagyja, hogy beszökjenek rajta az árnyékok.

Most sem kapcsolok villanyt, a puha szőnyegre fekszem és nézem a hátát, az arcának oldalát, aztán nézem a szobát. Csend van. Csend van bennem is.

Az elmúlt hónapokban túl sokat utaztam. Bőröndbe gyömöszölni a ruhákat, idegen hotelszobákban sietve kipakolni, forgolódni éjjelente az idegen ágyban, repülőtereken kávét inni, szaladni, hogy elérjem az átszállást, folyton indulni, folyton landolni, megérkezni mégsem tudtam igazán sehová. Ha sokáig van úton az ember, egy idő után úgy tűnik, mintha folyton útközben lenne, megérkezés nélkül, hazatalálás nélkül. 

Hiába a csinos ruha és a kényelmes pamlag, mégis a szőnyegen fekszem és figyelem az intarziás komódon álló szobrokat. Fémes izmaik feszülnek, lecsorog róluk a fény, a mintás, puha szőnyeg mintha magába inná. Tekintetem a festményre téved, a félhomályban nézem a távoli, kék hegyeket, a nő gyöngysorát, a halvány, hamvas rózsákat a hajában, a kezében és a tekintetét, ami tele van nyugodt várakozással, vagy talán elvágyódással. Mellette a vitrinben büszkén állnak a porcelánok, csorog le róluk is a fény, de még így is vonzzák a tekintetemet.
Egészen közel megyek hozzájuk, nézem a törékeny porcelán lepkét, az egymáshoz bújó kacsákat és a tányérra festett törékeny virágokat. Nagyanyám jut eszembe róluk. Főleg a rózsát tartó nő elvágyódó tekintetéről.

Nagyanyám különös ember volt, kiskoromban sokszor hittem, hogy mogorva, pedig csak folyton a gondolataiba mélyedt. Az ő szemében is ott volt mindig ez az elvágyódás.

Nagyanyám is sokat utazott, élete során többször is költözött, hazát váltott, várost váltott. Hol a tenger mellett lakott, hogy friss házasként kövesse nagyapámat, akit Montenegróba helyeztek át, hogy orvosként ott dolgozzon. Egyedül ült fel a vonatra, ismeretlen országba érkezett, ahol a nyelvet sem tudta, de végül ott is otthont teremtett. Aztán a síkságra költöztek, egy poros kisvárosba, ahol ismét újra kellett kezdeni mindent. Nagyanyám mindenütt otthont teremtett, küzdött és tette a dolgát, ki tudja mennyivel járult hozzá a világ változásához, vagy ahhoz, hogy rend legyen benne, mindenesetre bárhol is volt, szeretettel vette körül a családját, gondoskodott mindenkiről és ha nem is volt épp nála minden, amire szüksége lett volna, mégis otthont tudott teremteni a férjének, a gyerekeinek.

Nagyanyám nagyon szerette a Herendi porcelánokat. Gyönyörű, pillangós étkészlete volt, s ha nagy családi ebédet rendezett, amin minden gyereke és unokája ott volt, akkor elővette a pillangós tányérokat, csészéket és abban tálalt. Unokatestvéreimmel segítettünk teríteni, de a nagyi sosem félt attól, hogy leejtjük a tányért, összetörjük a finom mintájú Herendi porcelánokat. Azt hiszem, pont amiatt voltak számomra különlegesek ezek a tányérok, mert miattuk éreztem nagyanyám bizalmát bennünk, hogy majd vigyázunk rá, hiszen tudjuk, hogy sokat jelentenek neki. Próbáljuk őrizni az életünk törékeny pillanatait, de hiába hurcoljuk a szívünkben mindenhová, ha nem tudunk sehová sem megérkezni.

Az asztalhoz megyek, bekapcsolom a Herendi lámpát, a szobát hirtelen elönti az otthonos, sárgás fény, amiről mindig nagyanyám lakása jut eszembe. Gyerekkoromban sok estét töltöttünk nála, s ha ott aludtam, elalvásig figyeltem az asztalon álló öreg lámpa sárga fényét, amint küzd a sötéttel, beteríti az asztalt, s a fényénél nagyanyám zoknit stoppol, könyvet olvas vagy épp csak a lámpa fényében fürdő arcomat nézi mosolyogva.

Az ablakhoz állok és együtt nézzük a város fényeit, ahogy a Citadellán a Szabadság szobor az eget tartja. Jó együtt állni a sötétedésben. Az asztalon álló lámpa fénye egyre erősebbnek tűnik, sárga színben úszik- az asztal, a fekete hajú nő festménye. Lámpát gyújtok végül, találok egy olyan kapcsolót, ami a rózsát tartó nő festményét külön megvilágítja. Elé állok újra, az arcát nézem, az elvágyódását. Keresem benne magamat, keresem benne a múltamat, keresem benne nagyanyám mosolyát. Mert ott van az arcán a mosoly, a jelen és a jövő ígérete, mosolyogni kezdek lassan én is.

Aztán a hálószobában összehúzom a függönyöket, a tükrös asztalhoz ülök, nézem egy ideig a saját arcomat, a saját mosolyomat, aztán az ő mosolyát is, ahogy felbukkan az arca tükörben, mikor mögém áll. Ahogy az ágyra fekszem, a lámpafényben behúnyom a szemem, szinte érzem nagyanyám illatát, az éjjeli szekrényre teszem a gyöngysorom, sárga a fény, aranysárga az este, nagyot nyújtozok az ágyon. Itt úgy érzem, végre hazaérkeztem.
 

Corvinus Art Collection Suites, Suite, Guest Room, On-Site

 

Bartók Imre - Bohóc
 


Örülök, hogy megérkeztél. Mielőtt azonban kérdezni akarsz, tartozom egy vallomással. Semmit sem tudok, csak talán azt, hogy nem tudok semmit. Te viszont ismerős vagy, igen, azt hiszem ismerlek, sőt átlátok rajtad. Azt mondják rólam, a mosolyom nem valódi,és igazából szomorú természet vagyok. Azt mondják, nem is próbálom rejtegetni, és csak a gyerekek hisznek a mosolyomnak, csak ők gondolják, hogy így fest a vidámság, miközben tarka szívem túlcsordul a bánattól. Mi sem állhatna távolabb a valóságtól! Hiszen aki ismeri a formákat, nem lehet szomorú. Aki ismeri a város és a test formáit, túl van a bánkódáson. Nem állítom, hogy bármit is tudnék, hiszen ez nem tudás, egyszerűen csak megismertem a várost és megismertem magamat, ahogy ezeken az utcákon sétálok, ahogy csörgőt nyújtok a kíváncsi gyermek felé, fagylaltot az asszonyoknak, bilincset a férjeiknek. Ők nevetnek, én mosolygok, mindenki elégedett. A párizsi barátaim – egyébként nincsenek barátaim, csak elképzelem őket –, tehát a párizsi barátaim levelet írtak nekem a kubizmusról. Állítólag fel lehet szeletelni a látványt. Állítólag a világ egy nagy hentespult. Azt mondják, fel lehet aprózni az időt másodpercekre, a teret kicsiny, még éppen belakható kockákra, mint a tűzifát, sőt az emberi alakot is fel lehet így hasogatni egymást tükröző üveglapok sokaságára. A kubista labirintus az, amelynek a közepén én gubbasztok, remélve, hogy rám találsz. A labirintus előtt kedves kis rikkancs várakozik, aki kéri, annak még egy fonalat is ad, csinos gombolyag, húzza csak maga után, hátha segít kitalálni. Minden fal tükör, és az útvesztő, a szabályos formák kifürkészhetetlen középpontjában ott várok rád, tükör vagyok magam is, de másmilyen, mint a többi, olyannak mutatlak, ahogyan még sosem láttad magad. Arcom az öröm zenéje, emlékszel? A gyerekkor dallamának visszhangja, emlék, amelynek sosem volt jelenideje. Semmit sem tudok, csak azt, hogy ismerlek téged, látom a titkaid. Ne félj, nem árulom el senkinek, nincs is rá szükség, hiszen ettől kezdve az arcomra van írva minden. Arcom a te örömöd zenéje, mindaz, ami a régi csodálkozásból megmaradt. Látod a szemem, ugye? Semmit sem tudunk, de a semmi tud rólunk. Azért jöttünk a városba, hogy sétáljunk, nevessünk, labdát adjunk egy gyerek kezébe, és odasúgjuk neki: ez a világ. Tudom, mennyi mindent elmondanál nekem, ezért is vagyok itt; ha már egyszer rám találtál, ne légy rest, beszélj. Ne légy csalódott, ha épp nem figyelek oda, azért nagyon is hallom a hangod. Nem vagyok szomorú, nem tudsz szomorúvá tenni, bárhogyan is igyekszel, de én még talán mosolyt csalhatok az arcodra. Tudod, a párizsi barátok kedvéért. Nézd csak, milyen tarka a ruhám, a kedvedért vettem fel. Még el sem kezdtük az előadást, és máris mennyi minden történt. Nagy utat tettél meg. Talán pihenhetnél egy kicsit. Semmit sem tudok rólad, nem szóltak előre, hogy jönni fogsz, most mégis olyan ismerősnek tűnsz. Úgy sejtem, titkaid vannak. Ne félj, nálam biztonságban lesz mindegyik. Ülj le, és pihenj. Nem, még ne ülj le. Nézz ki az ablakon. Nézd meg a kíváncsi gyermeket, az asszonyt, a férjét. Ők az én családom. Látod, amit én látok? Ugye, hogy nem vagyok szomorú? Hogyan is lehetnénk szomorúak ebben a városban, hogyan is lehetnénk bánatosak, ha már ilyen jól egymásra találtunk. Ülj le, heverj el, nyújtóztasd ki a tagjaid. Feküdj kényelmesen. Aludj, úgy látom, rád fér. Aludj, és álmodj valamit a kedvemért, valami vidámat, ha kérhetem.

 

Corvinus Art Collection Suite, Suite, Guest Room, On-Site

 

 Mécs Anna - Séta erős fényben


Szokatlan volt az a kora tavaszi reggel, már hajnalban magasan járt a nap. Felült az ágyában, a redőny kopott deszkái között fürdette arcát a fényzuhatagban. Felesége békésen szuszogott, mintha szemhéja vaskos kapuként védené őt a külvilágtól, arcát és bőrét érő fény nem zavarta meg nyugodt álmát. Halkan kicsoszogott a nappaliba, ahol Táltos a bejárati ajtó előtt ült, és kérlelve nézte. Felvette szürke kabátját, és csak remélni tudta, hogy visszaér, mielőtt felesége felébredne.

A szokásos körükre indultak. Kiléptek az ódon kapun és balra fordultak, már nem is kellett figyelnie, merre megy, csak követte Táltost. Elmentek a fogorvos előtt, a cipésznél jobbra. A nap egy tapodtat sem mozdult, mint ami kimerevítette az időt. Ásított egyet, és a hegyek kopasz ormát figyelte, csak most látta meg bennük a tar fejbúbokat, amelyeket a templomban az előtte lévő sorokban figyel, ha untatja a prédikáció. Csak ritkán gondolt arra, hogy ő is így festhet a mögötte ülők szemében. Körben mindenhol hegyek vették körbe a kisvárost, egy völgyben találtak menedéket, náluk mindig később kelt a nap és hamarabb nyugodott. Mintha ettől lassabb és otthonosabb, de sötét színnel átitatott lett volna minden.


A macskaköveket figyelte a lába alatt, mindig csak azt, amelyikre éppen rálépni készült. Eszébe jutott, felesége hogyan csetlett-botlott a köveken, amikor elegánsabb cipőt húzott. A színházban tett látogatásokra gondolt, felesége gyönyörű piros ruhájára, amibe első pillanatban beleszeretett. Később csak azért keveredett csodálatába némi rossz érzés, mert csak magának akarta azt a látványt, nem akarta, hogy bárkiben fellángoljon, ami benne. Irigység, dörmögte maga elé, féltékenység, ingatta a fejét, szigorú volt magával szemben, ha bűnös érzéseket fedezett fel magában.

A macskakövekről felemelte kissé a tekintetét, először csak Táltos fenekét látta meg, majd még feljebb nézve vette észre, hogy tekintete nem ütközik akadályba, hogy egy térre értek, pedig hajnali sétájuk során nem szoktak teret érinteni. Mikor kiviláglottak számára a terecske körvonalai, akkor vette észre, hogy a színházépülettel szemben áll. Ingatta a fejét Táltos felé, rossz kutya, mormogta, a kutya pedig csak odasomfordált, és leült a lába elé. Bocsánatkérő, de határozott tekintettel nézte gazdáját, majd elfordította a fejét, így ő is követte, merre néz a kutya. Egy nőt látott meg a színház előtt, gyönyörű, piros ruhában. Megbabonázva nézte, már indult volna, hogy odalépjen, amikor észrevette, hogy nem egyedül áll. Hogy egy sötét ruhás férfit öleli őt. És a nő is öleli a férfit, szinte eggyé válnak, mozdulatlanul. Mintha észre sem vették volna,hogy az estét váltó sötét éjszaka felderengett, és hogy már hajnal van, szokatlanul fényes hajnal, ahol minden porszem és gondolat láthatóvá válik. Alig bírt nyelni, az egymásba olvadt szerelmeseket nézte. Táltos megbökte az orrával az ernyedten lógó kézfejét, és gyors léptekkel elindult. Ő megrázta a fejét, de a pár még mindig ott állt, rezzenetlenül. Nem akarta őket tovább zavarni azzal, hogy belefeledkezik a látványukba, így Táltos után eredt, amikor zengő harangozást hallott, bimmbamm, bimm-bamm, lépései, akár a harang teste, bimm-bamm, a földnek csapódtak, egyre nagyobbakat lépett, lába alatt egyre hangosabban döngött a talaj, harangozáskor már reggelizni szoktak feleségével, nem is érti, mi történhetett, vajon meddig ácsorogtak a téren, hová tűnt az idő. Izzadva ért a kapualjhoz, Táltos megtorpant mellette, nyelve kint lógott. Felszaladt az első emeletre, térde fájt, de kettesével szedte a lépcsőfokokat. A kutya utána. Már a folyosón hallotta, hogy elkésett. Felesége zengve, artikulálatlanul kiabált. Berontott a lakásba, és magához ölelte az asszonyt, aki eleinte még hangosabban üvöltött, egész teste merev volt és elutasító. A férfi erre még jobban magához szorította, én vagyok, suttogta, édes szerelmem, bár tudta, az asszony már nem sokat ért belőle. Talán az illata, talán a hangja ismerőssége, de lehet, csak az emberi test közelsége, a zakatoló szíve ritmusos dobbanása tette, de az asszony pár perc múlva már ernyedten pihent karjaiban. Leültette az étkezőasztalhoz, és előkészítette a reggelit.

 

Presidential Suite, Suite, Guest Room, On-Site

 

Halász Rita - Zoom

 

Az biztos, hogy az a nő, akit látok, én vagyok, de nem tudom, hány éves lehetek. Persze nagyon jól tudom, mindent tudok, de most anyám játékát játszom. Ragadj ki a jelenből három percet. Bármilyen három percet, bármikor, teljesen mindegy, amikor eszedbe jut. Képzeld el, hogy tíz évvel korábban kívülről látod magad a jelenetben, képzeld el, hogy mit értenél belőle, milyen következményeket vonnál le. Öt év, tíz év, húsz év. Amit akarsz. Most azt játszom, hogy tízenöt évvel ezelőtt látom a mostani önmagamat, amint a kanapén ülök és egy Henri-Cartier Bresson katalógust lapozgatok. Tizenöt éve már megvolt az esküvőnk Andrással, most jöttünk haza a nászútról. Innen nézem magamat.

Közelítsünk.

A homlokomon halvány vízszintes ráncok, a szemöldököm között két erőteljesebb függőleges vonal, a szemem alatt egy erősebb, oldalt, az alsó szemhéj meghosszabbításaként egy halványabb csík. Nem vészes. Talán harmincöt lehetek. A hajam lazán kontyba tekerve a fejem tetején, csak úgy összevissza, ahogy szoktam. Fülbevalóm nincs, de még mindig látszik a lyukasztás nyoma, nem forrt össze. Menjünk vissza. A hajam, most látom, festve van, nagyon kicsi a lenövésem, de látszik. Tehát olyan nő lettem, aki festi a haját. Pedig hogy mondtam, fő a természetesség, nem kell megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Lapozgatom a katalógust, bizonyos képeknél megállok, előveszem a telefonomat, lefényképezem. Ezek szerint fényképezős telefonjaink lesznek, ez tetszik, praktikus. A kezem viszont öregebbnek tűnik, eres. Lehet, hogy negyvenéves is vagyok már, talán el is múltam. A cicim viszont mintha nagyobb és feszesebb lenne. Megcsináltattam volna? Én, aki azt mondtam, soha nem fekszem kés alá? Dehát azt is mondtam, hogy nem fogom festeni a hajam.

Hol vagyok? Távolítsunk. Egy elegáns lakás, kellemes délutáni fény ömlik be az ablakon. Nem szól a tévé, nincs zene. Még mindig szeretem a csöndet. Mit keresek itt? Egyedül vagyok? Hol van András? Közelítsünk a kezemre. Ott a jegygyűrű az ujjamon. Megkönnyebbülök. Pásztázzunk körbe. A kanapén egy férfi táska. Biztos az övé. Túl nagy a rend, a tisztaság. Ez egy szálloda. Talán külföld, munka ügy. András sikeres üzletember lett, és elhozott magával. Miért ne lehetnék én is sikeres? Lehet, miattam vagyunk itt, de ha miattam vagyunk itt, az azt jelenti, hogy apám győzött. Jogász lettem, nem művész. Távolítsunk. Nézzünk ki az ablakon. Valahol Európában. Budapest is lehetne, ismerős utcakép, a házak, a fák, otthonos érzésem van tőlük, csak a nagy óriáskerék idegen. Pedig Budapest, látom a Bazilikát, sőt még a Parlament kupoláját is. Tehát Budapestnek is lesz óriáskereke, mint Londonnak. A nászutunkon Andrással felszálltunk rá, akkor derült ki, hogy Andrásnak tériszonya van, végig egy helyben ült, az arcát a kezébe temette, a hátát simogattam. Vajon lettek gyerekeink? Mindenesetre nem veszem elő a telefonomat és nem nézek róluk képeket. Ez persze nem jelent semmit. Ha negyvenéves vagyok, akkor már kamaszok is lehetnek. Két kamaszlány, akik örülnek, hogy a szüleik végre nincsenek otthon, mi pedig örülünk, hogy nem kell nézni az arcukon a világfájdalmat.

Végre, felálltam. A nagy íróasztalhoz lépek, az ablak mellett álló bronzszobrot nézem. Egy almacsutka. Óvatosan megsimogatom az alma sima felületét és a harapásnyomokkal tűzdelt robosztus belsőt. Ádám és Éva almája, az elveszett paradicsom utolsó emléke. Vajon olyan ember leszek, akiknek akkor is eszébe fog jutni a bűnbeesés, vagy valami teljesen másra fogok gondolni?

Na, hogy tetszik? Egy férfi hang. Nem Andrásé. Egy férfi köntösben jön ki a fürdőszobából. Magas, szőke, negyvenes férfi. Szemüveges. A szeretőm? Ki más lenne? Odamegyek hozzá, megpuszilom a száját, megölelem. Nincs heves csókolózás, szex.Ha a szeretőm, akkor ez már egy régebbi kapcsolat. De lehet, egy órával ezelőtt még mást láttam volna. Bejön ez a szobor, válaszolom neki. Nem a szoborra gondoltam. Tudom, de kifejezetten tetszik, hogy itt van. Nekem a te festményeid sokkaljobban tetszenek, mondja. Akkor mégsem apám nyert, nem lett belőlem jogász, festő vagyok. Meg ez itt, mondja,és megsimogatja a hasamat. A hasam. Most látom. A mellem. Nem csináltattam meg, hanem babát várok. De hol van András? Közelítsünk a kezemre. Ez nem az a jegygyűrű, ebben kő van. Andrással mindig azt beszéltük, hogy legyen minden a legegyszerűbb. Esküvő két tanúval, fehér nyári vászonruha, sima, vékony karikagyűrű. Tehát Andrással vége lett, új férjem van, aki mellett festem a hajamat, köves karikagyűrűt hordok és negyven fölött babát várok. Vajon mi történhetett?

Na, gyere, nézzük meg megint! A férfi, a férjem, leendő gyermekem apja átkarol, én a hasamat fogom, átmegyünk a hálószobába, megállunk egy kék festmény előtt. Állj ide, lefotózlak, mondja, én pedig beállok a kép mellé, a kamerába nézek, kicsit balra fordítom a fejemet és mosolygok. Ezt én festettem? Régen sötét, figuratív képeket alkottam, pengeszájú, mosoly
nélküli nőket erős sminkben, távolba meredő magányos lányokat, Ernst Ludwig Kirchner stílusában, komor színekkel. Jó a hajam? Jó. Ne igazítsam meg? Nem kell, jó volt úgy spontán. És mit csináljak a kezemmel? Foghatod keresztbe. Az nem túl távolságtartó? Akkor fogd meg a hasad. Az meg nem túl kismamás? Kismama vagy, nem? Jó, de egy ilyen képhez nem biztos, hogy meg kell mutatni. Akkor nem lesz benne a kezed, jó?

A kép eltűnik, letelt a három perc. Almát eszem, a férjem átkarol. Budapest éjszakai fényeit nézzük.